Parks

Ismételten egy japán zenés film, ismételten unalomba fullad. Az első 40 perc valami istenkirály filmnek indul. Imádom az ilyen történeteket, ahol a szereplők a véletlenek folytán megismerkednek és barátok lesznek, valami közös cél érdekében. Jun gondban van az egyetemi tanulmányaival, halasztani szeretne, nincs éppen a toppon, míg az egyik nap egy idegen csaj csönget be hozzá, azzal a kéréssel, hogy szeretné tudni ki lakott itt előtte, hiszen a korábban eltávozott édesapja első szerelme lakott réges rég abban a lakásban, ahol ő most. Összebarátkoznak és együtt elkezdik felkutatni a titokzatos asszonyt. Nagyon jó lefolyása van a történetnek, remekül fel van építve a nyomozás, a művészies eszmefuttatások, az együtt italozás, a rendezés, vágás is nagyon a helyén van. Aztán fordul egy nagyot a film, eldöntik, hogy ők márpedig zenészek lesznek, és szinte végig ezen van a hangsúly a film végéig. Borzalmas, minden szétesik, abszolút érdektelenné válik a film, és már-már kínlódás volt a végignézése. Aztán az utolsó 10 perc javít kicsit az egészen, de így elbaszni filmet már rég láttam, főleg úgy hogy az első 40 perc szinte tökély. Sometani Shota tiltólistára tétele már nagyon érik, egyszerűen nézhetetlenné vált számomra a csávó a tv képernyőn, olyan szinten ripacskodik, amit már nem nagyon tudok megemészteni. Ellenben Mei Nagano személyében újabb kedvencet avattam, nagyon cuki a csaj, filmvászonra termett, és jól is színészkedik. Kár, hogy túl sok értelmes filmben nem szerepelt, azért majd bepróbálok egyet az érdekesség kedvéért, hogy ott milyen. Azt mondom az első 40 percért érdemes megnézni, aztán talán még az utolsó 5-10 percet hozzácsapni, mert ez is ad egy kerek sztorit az egésznek, igazából laza 1 óra alatt simán vége lehetett volna a filmnek, beletéve a nyomozást, egy végkifejletet, a zenélést meg teljesen kihagyni belőle. Vagy legalább akkor azt frankón megcsinálni, simán egy újabb klasszikus születhetett volna.

Rendező: Natsuki Seta
Szerintem: 6/10

Curtain Call

Kaori újságírónőként dolgozik, ám egy cikkével óriási port kavart, így egy vidéki laphoz küldik őt. Teljesen elkeseredik, fel akar hagyni a szakmájával, viszont egy napon váratlanul levelet kap, amiben egy rég elfeledett moziról írnak, és annak híres volt előadóművészéről. Ebben a sztoriban lát valamit, így elutazik az említett kisvárosi mozihoz, ahol többet megtud a moziszünetekben mutatványokat, éneket bemutató híres Shuhei Yasukawaról. Az első bő 45 perc leginkább a múltról ad betekintést, feketefehérben tekinthessük meg a híresség pályáját a kezdetektől egészen a titokzatos eltűnéséig. Majd aztán vált a főszereplőnő kezd el kutakodni a városban olyan emberek felől, akik ismerhették az előadót. Hiába, hogy 2005-ös film, igazi tv film jellege van, és a minőség sem volt valami túl jó, de a kisváros hangulatát jól áttudta adni a film. És még ha a múltbéli szállak nagyon klisések is voltak, Ayumi Ito puszta jelenléte feltudta dobni a jelenkort. Hiába van egy jóféle, lassú, álmosító hangulata, nem több a középszerűnél, és nincs is semmi különleges benne, amitől bármi is megmaradna belőle a későbbiekben. Aki szereti a kedves hangulatú, lassú japán filmeket az tehet vele egy próbát, de csak óvatosan mert található benne némi dráma is!

Rendező: Kiyoshi Sasabe
Szerintem: 6/10

Sweet Red Bean Paste

Újabban elég sokszor belebotlok olyan lassú Japán filmekbe, amik számomra egyszerűen nem működnek, holott régen imádtam ezt a zsánert. Hogy igazán mi is teszi jóvá az ilyen filmeket a franc se tudja. Talán a szép beállítások, a jól kiválasztott helyszínek, az egyszerű, de kerek sztori, amik mostanában szerintem nem nagyon mennek a Japánoknak. Na ez a darab azonban kivétel. Sztori teljesen letisztult, nincs túlbonyolítva, és nem is adnak mindent a szánkba. Egy dorayaki bódéban játszódik a film jó 80 százaléka, ahová az egyik főszereplőnk kényszerült a tartozása végett. Ám az üzlet nem igazán megy túl jól, többnyire iskolás lányok látogatják a helyet, mígnem egy nap egy 76 éves öregasszony betéved a meghirdetett állásra, aki mit ad isten, a vörösbab paszta specialistája. A képbe kerül még egy hátrányos helyzetű, csendes diáklány is, aki otthagyni készül a középiskolát. Így leírva nem túlságosan érdekfeszítő a történet, de remekül van tálalva, és olyan szép lefolyása van, hogy észre sem vettem az idő múlását. A cseresznyefa virágzás ideje alatt felvett jelenetek gyönyörűek, de a dorayakis bődé hangulata is egészen elképesztően varázslatos. Masatoshi Nagase briliáns a szerepben, azonnal elhittem neki, hogy ott dolgozik. A fogyatékkal élő öregasszonyt játszó színésznőt Kirin Kikit, megannyi szerepben láthatta az ember, ha csak egy kicsit is képben van a japán filmekkel. Itt is hozza a szokásos, kedves mama figurát. Aki viszont meglepett a diáklányt játszó színésznő, Kyara Uchida, olyan szinten jól hozta a csendes, visszafogott karaktert, hogy ilyet ritkán láttam filmben. Utánanézve viszont elszomorodtam, hiszen ez volt az utolsó film amiben szerepelt, és ezelőtt is csak egy mellékszerepet kapott a Kisekiben. Egyébként Kirin Kiki unokája, de szavamra mondom, hogy simán Japán egyik legjobb színésznője lehetne, ha folytassa a színészi pályát. Maga a film egy gyöngyszem, csak ajánlani tudom mindenkinek!

Rendező: Naomi Kawase
Szerintem: 9/10

La La La at Rock Bottom

Röviden, Yamashita Nobuhirotól sokkal többet vártam. Az ő nevéhez fűződnek olyan kiváló alkotások, mint a Linda Linda Linda, A Gentle Breeze in the Village, The Matsugane Potshot Affair, vagy a Tamako in Moratorium. Ugyan nem tévedhetetlen ő sem, hisz szintén ő rendezte az olyan szörnyűségeket, mint a Ramblers vagy a Cream Lemont, amik mentségére szóljon, még a karrierje elején készültek. Mégis a leírás alapján valami nagyon jó kis hangulatos filmet vártam. A film azzal kezdődik, hogy főszereplőnket kiengedik a börtönből, majd a cinkostársai felveszik  autóval, de azonnal hátba is szúrják, összeverik az út kellős közepén, amitől akkora sokkot kap, hogy részleges amnéziát kap(amnéziás főhőst még nem is láttunk soha ugye?). Majd a véletlenek folytán egy zenekarhoz csapódik, és egyre többet tudunk meg róla, ahogyan kezd visszajönni az emlékezete. Gyakorlatilag a film elején ki lehet találni az egész sztorit, még nagy filmbuzinak sem kell hozzá lenni. Kiszámítható, szürke film, tipikus olyan japán megoldásokkal, amiket akárhogy is nézzük, nem racionálisak egy európai ember számára. Igazából hiányzott ebből a filmből a lélek. A két főszereplő nagyon jó,  főleg hogy Subaru Shibutani nem is színész, hanem énekes, míg Nikaido Fumi egyre inkább a kedvenceim közé kezd avanzsálni. A film egyértelmű erőssége a zene, még úgyis hogy ez a japán punkrock nem igazán illik a film hangulatához. Egyszer talán érdemes megnézni, hátha elkap a film, illetve aki szereti a zenekaros, yakuzás filmeket annak is érdemes tenni vele egy próbát. Még ha mindkettőből is csak immel ámmal kapunk, és a dráma sem túl erős.

Rendező: Yamashita Nobuhiro
Szerintem: 6/10

The Thousand Year Fire

A 11 éves Satoshi hirtelen elveszti édesapját, és mivel korábban az édesanyja is meghalt, így Tokyóból vidékre a nagyszülőkhöz kerül. Annyira megrázta az eset, hogy ez miatt katatón állapotba kerül, befordul, és egy hang nem jön ki a torkán. Az ottani öreg orvos veszi kezelésbe, és annak unokájával kezd szép lassan kialakulni némi kapcsolat. Egyrészt nagyon depresszív film, a 11 éves srác le s föl járkál leszegett fejjel a városban, nem szól senkihez, a helybéli gyerekek terrorizálják, és az egész film alatt sehová nem fejlődik a srác jelleme, csak ebben az állapotban van végig, talán a legvégén kap némi pozitív kicsengést. Másrészt meg a Japán vidéken játszódik, tengerpart melletti faluban, az meg mindig jó, pláne nyáron. Elég jól visszahozza a nyári szüneti feelinget, még ha annyira borongós is a hangulat, aminek enyhítésében még a bőgőszólamok sem éppen segítenek. Úgy gondolom ez az egyetlen olyan dolog ami végett tudnám ajánlani a filmet, minden más közepes alá. Érdekes, hogy 2004-es a film, és ugyan van mobiltelefon(mindig meglepődöm hogy ekkortájt már Japánban színes kijelzős, kamerás telefonok voltak, amin lehetett e-mailt is küldeni), de az egész film képi világa miatt, olyan 80-as évek elejére tenném. Magyar filmek közül talán a Kemény kalap és krumpli orr volt ilyen minőségű, ami a 70-es évek eleje, közepe. Lehetséges, hogy VHS only volt a film, és abból lett csak átdigitalizálva, így nem is annyira részletes, éles a kép, bár ez is ad neki egyfajta hangulatot. 

Rendező: Naoki Segi
Szerintem: 5/10

Tokyo!

Általában kerülni szoktam a filmantológiákat, nem szeretem a rövid filmeket, még ha azok egy téma köré csoportosulnak is, pláne hogy kb.  2 órásra szoktak belőni, amiben 20-30 perces művek kapnak helyet, ami édes kevés egy filmnek ahhoz, hogy kibontakozzon. Továbbra sem lesz a kedvencem a műfaj, még ha az első rövidfilm alapján azt is gondoltam, hogy jó lesz ez. És bizony ez is szokott lenni a rákfenéje az antológiáknak, hiába van egy nagyon jó darab közte, ha az összes többi gyenge eresztés. Ez a 110 perces csomag három filmet tartalmaz, egy 40 perceset, egy 35 perceset és egy alig 30 perces darabot. Érdekes módon az első film a legjapánabb, amit egy francia származású rendező készített, Michel Gondry, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint az Egy makulátlan elme örök ragyogása, és... és nagyjából ennyi, a többi filmje nagyrészt több mint felejthető. Hogy mi alapján válogatták ki ezt a három rendezőt fogalmam sincs. Ebben a 40 percben úgy éreztem, hogy bőven elég volt a sztori elmesélésére, és levonni belőle a tanulságokat. Fiatal munkanélküli pár odaköltözik a feleség gyerekkori barátjához egy kis lakásba. Elkezdenek albérletet és munkát keresni, reménytelenül, és egyre nagyobb konfliktus kezd kialakulni kettőjük között, főleg miután a férj talál egy részmunkaidős állást. Felesége egyre inkább mihasznának kezdi érezni magát. Leginkább a hangulata és a rendezés az ami bejött. Szép lefolyású film, amolyan igazi japános hangulatú. Vége kicsit művészies, de ettől függetlenül könnyen befogadható. Második film az igazi elborultság netovábbja. Mintapéldánya annak, miért is utáltam mindig is a Francia filmeket. Beteg, túlzottan művészkedős baromság. Azzal kezd, hogy az utcán egy furcsa fazon végig megy Tokyo utcáin, megeszi a virágokat, pénzt, mindenkit ellök aki az útjába kerül, majd mint aki jól végezte dolgát elbújik a rejtekhelyére, a csatornákba. Valamivel később a szájából bombákat dobál, és tömegmészárlást hajt végre az utcákon. Rendőrség elfogja és azonnal bíróság elé állítják. Nagyrészt a tárgyalóteremben játszódik a film jelentős része. Egy oltári nagy marhaság az egész, simán rádobnám az 1 pontot. Az utolsó film egy hikkikomoriról szól, aki 11 éve nem hagyta el a szobáját, míg egy napon a pizzafutár csaj elájul a küszöbén egy földrengés közepette. Nagyjából innen kezdődik a bonyodalom, de sajnos hót egyszerű a sztori, túl hamar vége is lesz, könnyen felejthető darab. Amit egészében az antológiáról is elmondható. Jó szívvel nem ajánlanám senkinek, max az első film megtekintését, az úgyis csak 40 perces, és Ito Ayumi is szerepel benne.

Rendező: Michel Gondry, Leos Carax, Bong Joon-Ho
Szerintem: 5/10

Shino Can't Say Her Own Name

Nagy csalódás ez a film, hiszen meg volt benne a potenciál, hogy felérjen a legjobb tinédzserfilmek közé, de sajnos nem így történt. A film első 60 perce egészen elképesztően pazar. Egyrészt ott van a helyszín, Shizuokában lévő kis Japán halászfalu, Heda, ami valami lehengerlően gyönyörű. Ez az a film ami igazán megmutatja Japán szépségét, különlegességét, hogy nincs még egy ilyen ország még Ázsiában sem, ahol ennyire hangulatos tud lenni egy falucska vagy kisebb város. Az, hogy a tengerparton fekszik, és egyenesen rátekintést ad a Fuji hegyre, már csak hab a tortán. El is kacérkodtam a gondolattal, hogy a legközelebbi Japán látogatás során felkeresem a helyet, hiszen "csak" 2 óra útra van Tokyotól, és a környéken van Izu és Ito is, viszont jobban körülnézve igazából csak a baromi jó operatőri munkának köszönhetően nézett ki ennyire szépen a falu. Félre értés ne essék, való életben is biztosan gyönyörű, de a Japán vidék nagyon hasonló tud lenni, és bizony nem egy sokkal jobban megközelíthető hely van az országban, ahová érdemesebb elmenni, akár Tokyo, akár Osaka környékén. Ettől függetlenül tuti nem özönlötték még el a turisták, és ebből a szempontból marha jó élmény lehet. És ha már szóba került az operatőri munka, a képi világ a film legnagyobb erőssége. Olyan szintű beállításokat látni a filmben, hogy nem hittem a szememnek. Egyes AAA videojátékokban, vagy valami nagyon egyedi hollywoodi produkcióban látni ilyet. Nem mertem pislogni 1 órán keresztül, nehogy lemaradjak valamiről is. Az iskola teraszán étkező diákok, távolban a tengerrel és a hegyekkel szerintem örökre beleégett a retinámba. De egy sima kép, ahogy főszereplőnk elvonul az iskola mögé ebédelni, és csak simán az épületet a biciklitárolót mutatja az is olyan stílusos, hogy elakadt a szavam. Mindehhez jön egy elég jó felütés, miszerint főszereplőnk egy extrán introvertált lány, de olyannyira, hogy még a nevét sem tudja kimondani, annyira izgul. Összebarátkozik egy szintén kívülálló osztálytársával, és zenekart alapítanak, hiszen kiderül, hogy ugyan beszélni nem, de énekelni annál jobban tud a főhősnőnk. Ez a sztori gyakorlatilag leképzi az első egy órát. Ami eszméletlenül jó, minden megvan benne egy jó tinédzserfilmhez, már azon gondolkodtam, hogy honnan tudnám megrendelni blurayen, mert bizony az ilyen filmeket támogatnám, nem utolsó sorban pedig ide kell a kiváló képi minőség. Aztán átlépi a film az 1 órát, és szépen minden beszarik. Képbe kerül egy csúnyán extrovertált srác, és mindent elront amit csak lehet. Azon kívül, hogy marhára idegesítő, a sztori és gyakorlatilag minden jelenet szétesik. Első részben remekül megvan komponálva minden, a csaj "betegsége", és hogy hogyan próbál alkalmazkodni a helyzethez amibe kerül, egyre kezd feloldódni, és simán lehetett volna ebből egy lájtos semmi magasztos történetet elmesélő film. Ellenben a másod részben semmi nem működik. Még a frankó kamerabeállítások is értelmét veszti, hiszen olyan helyszínekbe csap át a film, ahol semmi hasonlót nem igényel. Szűk helyek, bevásárlóközpontok, sötét, esti helyszínek. A főszereplő csaj is szép lassan elkezd idegesíteni, hiszen már inkább úgy viselkedik, mint egy súlyos autista, és a O-o-o-o dadogása is kiakasztó lesz egy idő után. A vége is a szokásos zenekaros, tinédzserfilmes klisét hozza, ahol már inkább átcsap az egész komédiába, ahogy a csajnak taknya nyála összefolyik. Nem szólt senki, hogy ez így roppant kínos, és nem kéne? Nagyon mérges vagyok ez miatt, hisz simán az elmúlt évek legjobb Japán filmje lehetett volna, ha nem cseszik el ennyire a második részét. Főszereplő, Minami Sara rohadt jó volt, simán eltudom képzelni, hogy nagy karriert fog befutni a későbbiekben(csak tudnám kire hasonlít...). Szóval nagy a kettősség bennem. Egyrészt rávágnám a 10 pontot, de nem tehetem, hisz eléggé rossz szájízzel keltem fel előle. Egyébként úgy az 55-60. perc környékén simán ellehetne vágni a filmet, és akkor ténylegesen a kedvenc Japán filmjeim közé sorolnám. Lehet meg is teszem és a későbbiekben újra fogom így nézni, talán a sztori is kerekebb lenne így, happy enddel végződne, ami sokkal jobban illik a filmnek. Manga is van, de ahogy elnéztem egy az egyben ugyanezt a sztorit viszi végig, talán elolvasom, hátha ad valamit...

Rendező: Hiroaki Yuasa
Szerintem: 8/10

The Wandering Earth

Nagy scifi rajongó vagyok, imádok a könyveket is, viszont eddig nem olvastam egy regényét sem Cixin Liu-nak, pedig a Háromtest problémáról elég pozitívak a beszámolok. Nos, ezután lehet hogy nem nagyon akarok tőle olvasni bármit is, vagy majd az örökké tartó listám végére helyezem. Már az alap helyzetet egy irtózatos nagy baromságnak tartom. Kimúlóban a nap, és ezért el kell hagyni a naprendszerünket egy új után kutatva. Mindezt úgy, hogy nem űrhajóval szállítjuk az embereket, hanem magát a földet költöztetjük arrébb, a bolygó különböző helyein elhelyezett  reaktorokkal, hajtóművekkel, és mintegy hatalmas űrbázis halad kifelé a galaxisunkból. Föld felett már minden szétfagyott, csak munkások dolgoznak a hajtóművel környékén, az emberiség a föld alatt él. Nem gondolom azt, hogy egy scifinek hihetőnek kell lennie, sokszor eltudok tekintene a butaságokon, ráadásul sem fizikus, sem tudós nem vagyok, de ez már tényleg befogadhatatlanul nagy marhaság. Főleg ami a végén elhangzik, hogy több ezer évet fognak így utazni, míg a céljukat elérik. Mi lesz addig az emberiségből? Pláne a föld alatt? Na mindegy, jöjjön néhány pozitívum. Voltak jelenetek amik egészen pazarul néztek ki. Ugyan a föld alatt keveset játszódik a film, de már-már Blade Runner szintű cyberpunk világ rajzolódott ki, amit szívesen néztem volna még tovább. Jupiter is jól festett, a föld körül keringő űrbázis, illetve az űrben játszódó jelenetek is. Tényleg Ázsiából a kínaikat az egyedüliek akik már-már Hollywoodhoz szintű látványt, CGI-t tudnak a vászonra vinni. Viszont ez baromira kevés. Buta karakterek, gyenge színészi játék, banális párbeszédek, és ami leginkább zavart, hogy olyan szinten tud unalmas lenni, hogy már rendesen szenvedtem, így is csak két részletben tudtam végignézni. Rengeteg jelenet játszódik ilyen utasszállító kamionokban, és ott kéne izgulnom, hogy vajon leesnek-e a mélybe, összezúzza őket egy összeeső épület, vagy éppen melyikük szúrja ki a másiknak a szemét. Ez a szőke félvér karakter is borzasztóan ütni való volt, igazi comic relif karakter a legrosszabb fajtából. Igazából nem működött ebben a filmben semmi sem. Nem is ajánlom senkinek, mert ez tényleg kidobott 2 óra az életedből.

Rendező: Frant Gwo
Szerintem: 4/10

The Story of Pupu

Mikor az emberektől azt hallom, hogy ők azért nem néznek Japán filmeket, mert furcsák és bizarok, mindig érthetetlenül állok a kijelentés előtt, hisz megannyi normális, a nyugati ember számára is befogadható Japán filmet láttam már. Sőt, nagy részük szerintem mind ilyen, csak a belezős, gusztustalan filmek kapnak nagyobb hangot a médiába. Nos, ez se nem belezős, ne nem ömlik szökőkútként belőle a vér, de hogy érthetetlen, normális emberre nem jellemző cselekedettekkel van teli, annyi szent. Két csaj elindul egy road tripre és mindenféle különös helyzetekben találják magukat. Bár igazából leginkább ők a legkülönösebbek, hisz olyannyira furcsán, érthetetlenül viselkednek, hogy diliházban a helyük. Művészfilm a javából, ami ugyan nem teljesen érthetetlen, hisz van mögötte egy normális történet is, csak ki kell bogozni. Milyen jeleneteket tartalmaz ez a alig 80 perces film? Megunják a csecsemőt és a semmi közén egy babakocsiban legurítják a dombról, mondván majd az állatok felnevelik, miközben ujjonganak. Vak bérgyilkos autót vezet, tisztában van a fegyvere és a golyók súlyával, azonban legjobb haverja egy szarvasbogár rámászik a pisztolyra, ami pont ugyanakkora tömeggel bír, mint 6 töltény. Két főszereplőnőnket egy bizonyos TrunkMan húzza ki mindig a csávából, aki szorult helyzetben a csomagtartóból lép elő talpig alufóliába csomagolva, angolul beszélve, és mesterlövészeket megszégyenítő lövéssel végez az ellenfelekkel. Nem normálatlan a film, és úgy fél óra után teljesen elvesztett, már csak nagyon nehezen tudtam odafigyelni éppen mi is történik. Kétségkívül a képi világa nagyon egyedi, és vannak benne merész ötletek, de ez még nem menti meg attól, hogy egy borzasztóan unalmas film.

Rendező: Kensaku Watanabe
Szerintem: 4/10

Au revoir l' ete

Noriko két hetet a rokonoknál tölt vidéken. Nyáron. Ennyiből szerintem már leszűrhető egy Japán filmnél, hogy mire is kell számítani. Talán annyit hagytam ki a számításból, hogy független, alacsony költségvetésű film, és igen csak lassú tud lenni. Na nem művészfilm, inkább csak nagy hirtelenjében elkezdődik és csordogál valamerre. Ami igencsak unalmas tud lenni. Nincsenek nagy okfejtések, sem mondanivaló, hétköznap beszélgetéseket hallhatunk, aminek sokszor abszolút nincs semmi értelme, egymás után jönnek úgy a jelenetek, hogy néha értelme sincs nagyon, miért is ez történt. Van hogy épp a jelenet sűrűjébe csöppenünk, bár a sűrűnek lehet nevezni, azt hogy két 18 éves a síneken kóborol és a párbeszédjük közepébe kerülünk. Nem fárasztó, van hogy nagyon kellemes képi világot áraszt magából, pláne hogy a Japán nyár egyszerűen utánozhatatlan, néha azt hinné az ember, csak abban az országban létezik az igazi nyári hangulat. És a 4:3-as képarány ellenében(amit nehéz megszokni) néhol igencsak szép képeket, kamerabeállításokat láthatunk, még úgyis, hogy nem éppen egy csúcsminőségű kamerával vehették fel. Viszonylag ismert színészekkel operál a film, Fumi Nikaido, Mayu Tsuruta, Kanji Furutachi, Kiki Sugino, de az alakításuk teljes mértékben felejtős. Néhol már eléggé mesterkélten hat, mintha egy szappanoperába csöppennénk, máskor meg van hogy olyannyira hiteles az egész, hogy el is felejtem egy filmet nézek, és nem a valóságban hallok egy élő párbeszédet. Szóval inkább a kettősség jelzi, és nem csak a színészi játékot, hanem az egész filmet. Úgy érzem lehetett volna ez sokkal jobb, ha jobban ráfekszenek a sztorira, kicsit mozgalmasabbá teszik, és úgy fél órával rövidebbre. Az ilyen lassú filmeket totál fölöslegesen készítik 80-90 percnél hosszabbra. A mondanivaló, a hangulat ennyi idő alatt is simán átjönne, csak nem unná halálra az ember magát. Ettől eltekintve simán kíváncsi vagyok a rendező további filmjeire is. Egyet még biztosan megnézek a közeljövőben.

Rendező: Koji Fukada
Szerintem: 6/10