A Class to Remember

Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy ha annyira tetszik egy éra, akkor miért nem abból az időszakból válogatok filmeket a megnézésre. Talán azért mert mindig mást akarok egy filmtől, ha sokszor ugyanazt kapnám kissé unalmassá válna az egész, de az egyszer biztos hogy ha a 90-es évekből választok egy Japán filmet, ritkán ér csalódás. Nem történt ez másképp a Gakko széria első részével sem. Mert bizony négy részes, amit már így előre sajnálok, hiszen a negyedik rész sehol nem lelhető fel, nem hogy még angol felirat lenne hozzá. A film egy szívmelengető sztorit mesél el nyolc esti tagozatos diákról, és a tanárukról, aki egyfajta keretként is szolgál a filmnek, ő foglalja egybe a nyolc diák, nyolc történetét. Nem mellesleg a zseniális Nishida Toshiyuki alakítja, száz százalékos odaadással, komolyan olyan élőnek hatott a képernyőn keresztül nézve, hogy már elhittem ő tényleg egy létező tanár, akit talán ismerek is. A tanulók színészi alakítása sem megvetendő, olyan karaktereket alakítanak, mint az iszákos író tudatlan Ino-san, aki bár kissé együgyű, a lóversenyhez meg van az esze; az 50 éves koreai asszony, aki egy éttermet vezet; egy zűrös életű, punk tinédzserlány; Zhan a félig kínai, akinek beilleszkedési problémái vannak a Japán társadalomba, és még sorolhatnám. Ugyan a flashback már akkor sem volt ismeretlen eszköz, mégis itt olyan jól működik,hogy szinte észre sem vettem ahogy oda-vissza ugrálunk az időben, egyre jobban megismerve a nyolc diák történetét, hogyan lettek egy osztályközösség, és hogyan bontakozott ki a tanáruk iránti szeretet. Lassú lefolyású, ám cseppet sem unalmas, olyannyira magával ragadott a csöndes, barátságos légkör, hogy azonnal beszippantott, és észre sem vettem, máris eltelt az a 130 perc. A múltban játszódó jelenetek mintha eseménydúsabbak, színesebbek lennének, de épphogy csak egy hangyányit, nem elkülönülve a jelen kissé kopottas, sárgás légkörétől. Zenék ugyan nem maradtak meg bennem, de egyértelműen passzol a filmhez. Ha hasonlítanom kéne valamihez, akkor furcsa módon a Kitano Kids Return, és Kikujiro filmeket mondanám, a légkör egyértelműen megegyező. A rendező a Tora-san filmsorozatáról híres, amiből szégyen szemre még nem láttam egyet sem, de ami kési, nem múlik, bár mind a 48 részt nem feltétlenül fogom ledarálni. Illetve a többi filmje is felkeltette az érdeklődésem, a Love and Honor kifejezetten tetszett.

Végezetül pedig vállalom a felelősséget, bárki legyen az Japán filmkedvelő, vagy éppen olyan aki soha életében nem látott még tőlük filmet, nem fog csalódni! Nem egy korszakalkotó filmremek, csupán egy barátságos, könnyed 2 órás felüdülés. Második rész már betárazva!

Rendező: Yamada Yoji

Szerintem: 10/10

Miracle Apples

Sok film rajongót, ha az ember megkérdez ki a ma is élő kedvenc rendezője, akkor általában a Tarantino, Nolan, Scorsese nevek hangzanak el. Én ugyan kedvenc rendezőt nem tudnék választani, de egyet mindenféleképpen kiemelnék, illetve nem kéne sokáig gondolkodnom: Nakamura Yoshihiro. Nyilván nem egy tökéletes rendező, hisz bőven vannak gyengébb filmjei, de annyira észrevehető stílusjeggyel dolgozik, és olyannyira megszerettem egyes filmjeit, hogy évről évre tűkön ülve várom az angol feliratot az újabb filmjeihez. Tavaly újból bizonyított, a The Snow White Murder Case simán beleraknám az öt kedvenc 2014-es filmes listámba. Aminek nagyon örültem, mert a 2010-es Golden Slumber óta mintha egy kicsit elveszett volna. See You Tomorrow Everyone! ugyan kellemes film volt, de nem hozott olyan átütő, és csavaros sztorit, mint az előző filmjei, illetve a Chips-el sem volt különösen problémám, de mégiscsak egy rövidfilm volt. A Miracle Apples tavaly előtti film, csak most jött hozzá ki az angol felirat, és sajnos azt kell mondanom ez az aranyos, kedves, egyszerű történettel operáló A Boy and His Samurai féle alkotás, amit egyszer megnéz az ember, jókat mosolyog, és már el is felejti. Azt gondolom, hogy Yoshihiro hozott anyagból tud leginkább dolgozni, pláne ha az egy jó novella, és a szerzőt Isaka Kotaro-nak hívják. Elvileg ez is egy Based on True Story, bár el nem tudom képzelni Japánban kinek az érdeklődését tudta felkelteni egy almatermesztő kálváriája a biogazdálkodással, de hát a japánok azok japánok. A film nagyon jól indul, tipikus falusi közösség, akik az almatermesztésből élnek meg, nekik a mindennapjaikba tekinthetünk be, de úgy egy óra elteltével annyira unalmassá, és néhol már röhejessé válik a cselekmény, hogy lehet ha nem egy Yoshihiro filmről lenne szó, akkor kikapcsoltam volna, mondván ezeregyet láttam már ilyet. És sajnos nem is lesz jobb, telnek az évek, egyre rosszabb lesz a termés, a család teljesen eladósodik, a férj kezd megőrülni, a közösség kitaszítja magából, és ezt a szenvedést kell átélnünk a műsoridő jelentős hányadában. Majd természetesen az utolsó 10-15 percben minden a helyére áll. Fel nem foghatom, hogy a generációk óta almatermesztéssel foglalkozó családok, hogy a francba nem tudták a biogazdálkodás rejtelmeit. Itt Magyarországon nagyapáink idejében azt se tudták mi az a bio, úgy hogy biogazdák voltak, és mindennek tudták a helyét hol van az életben. Nem kicsit volt ez az egész röhejes számomra, a különféle permetező szerek használata, mint a wasabi, vagy az öreg gazdák teljes sötétsége a téma felől. Abe Sadao-t én már nagyon kezdem unni, állandóan ezt a kicsit bugyuta, ám jószívű karaktert játssza el, viszont Kanno Miho nagyon tetszett, igaz inkább külseje alapján, de a játéka, már amit elvárt a szerep, az rendben volt. Mindenképpen megnézek egy olyan filmet amiben főszerepet játszott, már ha van ilyen. Lehetséges, hogy nálam nagyon félre ment ez a film, de abszolút a rendező leggyengébb filmjeihez sorolom, már ha nem veszem a korai horrorfilmes próbálkozásait. Nem mondom letudott kötni az a bő 2 óra, de igazából 70%-ban semmi érdemleges nem történt, csak ismételte önmagát, illetve a jól bevált kliséket vonultatta fel. Ebben a témában már többet kéne virítani, vagy legalább olyan jól kivitelezni, mint a Wood Job. Annyit még megjegyeznék, hogy a Boy and His Samurai-tól sokkal jobban tetszett...

Rendező: Nakamura Yoshihiro

Szerintem:  6/10

Shikyu no kioku

Maszatót, csecsemő korában elrabolta egy nő 40 napra, majd visszaadta az igazi szüleinek. 18 év alatt látszólag mindent megkapott, főleg anyagiakban, de az apja egyáltalán nem foglalkozik vele, míg az anyja egyáltalán nem szereti, és állandóan csak veszekednek. Egy nap elege lesz, és elszökik otthonról, sejtve hogy a nő aki anno elrabolta, az igazi édesanyja, elindul felkutatni. És gyakorlatilag itt indul be a film, egy tengerparti étteremben, ahol az asszony dolgozik. Kicsit nehéz volt értelmeznem a kettőjük kapcsolatát. A fiú már a kezdetektől sejti, hogy ő az igazi anyja, mégis kikezd vele, majd a film folyamán, még másik kettő korabeli csajjal lefekszik, az anya pedig magányában a fiúban találja meg a szerelmet. Nyilván nem árulok el túl nagy spoilert, ha azt mondom hogy a végén a nő is rájön a dologra, mégis a zárójelenetben nem egyértelmű, hogy anya-fia kapcsolat van köztük, vagy szerelem. Nem szeretem az ilyen bizarr sztorikat, mégis el tudtam vonatkoztatni felőle, mert sikerült a rendezőnek úgy tálalnia az egészet, hogy ne ez legyen a lényeg, illetve ne tűnjön gyomorforgatónak (Denis Villeneuve által rendezett Incendies sokkal durvábban tárja elénk ezt a témát, és egyébként maga a film is sokkal jobb). Inkább két szeretethiányos ember történetét meséli el a film, néhol szokásos japán módra, túldramatizálva. A színészek teljesen jól alakítanak, Matsuyuki Yasuku az anya szerepében egyértelműen a legerősebb. És noha az egésznek amolyan tv film jellege van, érződik a színésznőn, hogy mindent beleadott, amit a szerep megkíván. Az elmúlt 1 évben még csak hasonló alakítást sem láttam a koreaiaktól, legyen szó blockbusterről, vagy indie filmről. Kicsit szomorú. Filmet nem feltétlenül ajánlom, kihagyható darab, de egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem. A tengerparti kisváros, illetve a nagyrészt az étteremben játszódó jelenetek elég jó hangulatot kölcsönöztek a filmnek.

Rendező: Wakamatsu Setsuro

Szerintem: 5/10

Bus Stop

Kőkemény szenvedés volt a film. Teljes mértékben melankolikus, sötét, depressziós film, ami szinte semmiről sem szól, és sehova sem tart, csak ül az egész film másfél órán keresztül. Konkrétan ez az a kategória amit már én sem nézek végig szívesen, mert annyira semmilyen, annyira nem ad semmit a film, inkább csak elpocsékol az ember idejéből nem keveset. Két főszereplőnk van, Jae Sup, egy antiszociális részmunkaidős tanár, aki egy esti iskolában tanít, nem beszél senkivel sem szívesen, nem megy esti ivászatokra, többnyire csak munka után a megszokott útvonalon haza ballag, és a sötét szobában a laptop előtt próbálkozik az írással, vagy elmegy egy prostihoz. Másik szereplőnk So Hee, akit épp ebbe az iskolába jelentkezik át, kissé naiv, eléggé érett a társaihoz képest, idős férfiak társaságát keresi, persze némi pénz fejében, majd egy véletlen folytán a hazafelé vezető úton Jae Sup-al összetalálkoznak, és elkezdenek társalogni. Tulajdonképpen az ő kapcsolatukról szólna a film, ahogy minden egyes nap a metró, vagy buszállomáson találkozgatnak. Rendező ezen kívül még egy filmet rendezett 2006-ban, az If you were me 3-mat, nem láttam, de ezek után nem is vagyok kíváncsi rá, mint ahogy jól látom a szakma sem különösebben. Két főszereplő játéka kritikán aluli volt, fapofával meredtek előre, kissé olyan is volt mintha utólag valaki más alászinkronizálta volna az egészet, ehhez képest elég szép karriert futottak be. Mondjuk Kim Min Jung szereplésével a Flying Boys elég nagy kedvencem, de Kim Tae Woo-tól nem láttam igazán jó színészi játékot más filmben sem. Mindenképpen felejtős a film, nagyon bánom hogy időt pazaroltam rá!

Rendező: Lee Mi Yeon

Szerintem: 2/10