My Little Sweet Pea

Mióta Mugikónak meghalt az apja, azóta a zsörtölődő bátyjával él egy fedél alatt, szűkösen, olykor részmunkaidős fizetéssel besegítve a családi kasszába. Az idősebb testvérnek már kezd elege lenni húgából, hogy mindig valami másba fog bele, valamire mindig kell a pénz, ráadásul egy nap betoppan a hosszú évek óta nem látott édesanya is, csak hogy teljes legyen a kép. Mugiko nem is emlékszik rá, mivel még kicsi gyerekkorában faképnél hagyta őket, így nehezen barátkozik meg a gondolattal mikor hozzájuk költözik. Ám hamar kiderül, hogy ennek oka van, ugyanis halálos beteg, és már csak napjai vannak hátra. Az édesanyja hamvaival felkeresi szülővárosát, hogy többet megtudjon a múltjáról. Az egész filmet körbe lengi a "vigyázz hogyan beszélsz a szüleiddel" , "anya csak egy van" és hasonló tanmesék, amit egyáltalán nem giccsesen, és erőltetve tár a néző elé. Valamilyen szinten még át is tudtam érezni ezeket a dolgokat, és biztos vagyok benne, hogy sokan elgondolkodnak a film megnézése után erről a témáról. Leginkább a drámák közé sorolható be, ugyanakkor a tipikus "elmegyek megkeresni a gyökereimet egy kis falucskába" feeling is erősen megvan. Másfél órás az egész, ami elég is lenne, ha lettek volna benne jól összerakott jelenetek, emlékezetes helyszínek, jól használt kamerabeállítások, és pénz. Az egész filmnek nincs hangulata, csak elmesél egy furcsa gyerek-szülő kapcsolatot, majd hirtelen levonva a tanulságot vége is. De legalább azt jól! És a karakterek is rendben vannak!  Matsuda Ryuheit kifejezetten kedvelem, és ugyan csak mellékszerepet kapott, kétség kívül ő a legjobb színész a filmből. Horikita Maki karakterét ugyanakkor teljesen áttudtam érezni, ahogyan keresi önmagát a nagy világban, lehetetlen álmai vannak, és az anyja felé tanúsított érzelmek nagyon átjöttek (természetesen a végén elhangzott monológra gondolok). Rendezőtől ez a harmadik film amit láttam, a Cafe Isobe alapműnek tartom, míg a Silver Spoon-ról már elmondtam a lesújtó véleményemet. A film ajánlós, bár sokszor olyan semmilyen, simán be lehet rajta aludni, de a karakterek és a gondolat amit át akar adni azok rendben vannak! És a filmnek hála felfigyeltem Seiko Matsudára. :)

Rendező: Yoshida Keisuke

Szerintem: 7/10

Cafe Waiting Love

Végre egy értelmes (annyira nem) jól összerakott romantikus vígjáték, méghozzá a tajvaniaktól! Sajnos az utóbbi időben elég kevés filmjük jut el nyugatra, pláne nem angol felirattal, de szerencsére vagy szerencsétlenségre az anyaország zászlaja alatt keresve jó pár rendezőt, és sokszor egész színész társulatot találhatunk meg, ha jól keresünk. Filmjeiket mindig is a minőség, a kiváló fényképek, kamerabeállítások, remek helyszínválasztások jellemezték, ráadásul valami olyat művelnek a romantikus vígjátékokkal, mint anno a koreaiak a 2000-2004 években. Talán még a thaiok szoktak nagy ritkán hasonló minőséget hozni. Történetről fölösleges is lenne írnom, sokszor teljesen agyament, aztán hirtelen átvált komoly drámába, de tulajdonképpen egy percig nem szabad komolyan venni. Ott van A-Tuo aki bárhova megy egy káposztát vonszol magával pórázra kötve, közben iskolába bikinibe jár, barátnője leszbikus lett és egy másik lányért elhagyta, hogy majd beálljon baristának, egy olyan kávézóba, ahol a tulajdonos elvesztette élete szerelmét és egész nap csak az ablakon át bámulva pityereg egész nap, és a részmunkaidős diák, aki egy titokzatos vendég miatt kezdett el dolgozni a kávézóban, akinek mellesleg A-Tuo  grillezett kolbászokat tud elővarázsolni a feje mögül, a kollégiumi szobatársa meg egész nap egy téglával veri a fejét. Folytassam még? Egy könnyed, vicces, minőségi vígjáték, aminek minden egyes percét élveztem, ugyanakkor messze van a 10/10-től, valami mégis hiányzik belőle, valami megfoghatatlan, ami miatt azt gondolom, hogy erre még hónapok elteltével is emlékezni fogok.

Rendező: Chiang Chin-lin

Szerintem: 8/10

20 Once Again

A tavalyi Miss Granny koreai film kínai feldolgozása. Az eredeti megtekintésétől már anno a poszter is elvette a kedvem, de a trailer sem éppen hozott lázba. A kínai változathoz pedig pont a trailer az ami meghozta a kedvem és ami miatt gyakorlatilag még aznap megnéztem a filmet. Az hogy remake csak később a wikipedia elolvasása után tudtam meg. A történet Shen Meng Jun nyugdíjas, élettel teli nagymamáról szól, aki a fiával és annak családjával él. Egy idő után már az agyára megy a menyének, és a fia is egyet ért azzal, hogy be kell rakni az öreglányt az öregek otthonába. Meng Jun megbarátkozik a gondolattal, és az egyik nap céltalanul róva a várost betér egy furcsa fotó stúdióba, azzal a gondolattal, hogy a legszebb kép készüljön róla, amit majdan a temetésén használhatnak fel.A stúdióból kiérve a néző azonnal, míg főszereplőnk valamivel később szembesül azzal, hogy közel 50 évet megfiatalodott a fotózás közben. És akkor innen vált a film családi drámából enyhe vígjátékká, néhány helyzetkomikummal megfűszerezve, hogy majd ismét tanulságos drámával végződjön. Mit ne mondjak, nagyon elkapott a képi világa a filmnek és a főszereplő, Yang Zishan által alakított karakter. Egyrészt eszméletlenül gyönyörű, másrészt ha nem kallódik el, az egyik legjobb kínai színésznővé válhat, amihez persze az is kell, hogy komolyabb filmekben, mélyebb karaktereket is kapjon, de szerintem simán megbirkózna vele. Nincs mese, Yang Zishan fanboy lettem. Képi világa az elmúlt néhány év kínai romantikus filmekére hajaz, úgy mint a Love in the Buff, vagy még inkább a tajvani filmekére (Taipei Exchanges ). Tipikus vasárnap esti családi film, kellemes kikapcsolódás, de nem kell tőle sokat várni.

Rendező: Lester Chan

Szerintem: 6/10

Garden of Heaven

Kórházi dráma egyenesen 20003-ból a koreai filmek fénykorából. Már nagyon kellett egy hasonló film, na nem feltétlenül a témájából adódóan, mert tele van már a padlás a gyógyíthatatlan beteg vagyok, de még utoljára (vagy egyszer az életben) szeretni akarok valakit, aki végigkísér a halálomig témából. Hanem az akkori koreai filmek minősége és hangulata végett. A Japán és hongkongiak után ismerkedtem meg a koreaiak filmes felhozatalával, 2007 tájékán leginkább a 2000-2004-es filmeket lehetett fellelni legegyszerűbben, és ezekről is áradoztak a legtöbbet az interneten. Nem véletlenül, ugyan messze nem olyan mély alkotásokról van itt szó, mint az Old Boy, vagy olyan erős hangulattal rendelkező, mint a Take Care of My Cat, de legyen az limonádé romantika vagy vígjáték, dráma, krimi, akkoriban valamit nagyon éreztek, és úgy vitték a vászonra a legklisésebb sztorit is, hogy az ember nem kínlódott alatta, mert vitte magával az a bizonyos megfoghatatlan valami. Persze ehhez az is kellett, hogy berántson a koreai világ hangulata. Ez okból kifolyólag kerestem pár filmet ebből az időszakból, gondolván, hogy lehet csak az emlékek szépültek meg, de nem. Ez is ugyanolyan bugyuta, klisés sztorival rendelkezik, mint a legtöbb kórházi dráma, ugyanolyan semmilyenek a színészek, legalábbis nyugati szemmel, és ugyanúgy tudtam élvezni mint 7-8 évvel ezelőtt, egy percig nem untam, még ha erre a műfajra jellemző is, hogy az utolsó fél óra általában keserűséggel, szakítással, majd újbóli egymásra találásról szól. Nem volt 100 perces az egész, ez egy ilyen történet elmesélésére bőven elegendő, ami szerint Young-Ju rákos, épp kirúgják a munkahelyéről és egy hostess bárban talál alkalmi munkát, ahol a másik főszereplővel, az orvos Oh-Sung-al ismerkedik meg, aki mint kiderül épp egy magánkórházat készül nyitni. Young-Ju egyetlen vágya halála előtt, hogy valaki mellette legyen, és ebből már ki is derül, hogyan fog végződni a sztori. Valamilyen szinten körbe lengi egy good feeling a filmet, ugyanakkor vannak benne elég szomorú jelenetek, mint az anya végignézi, ahogy az 5 éves fia meghal a kórházi ágyon, vagy a 8 éves kislány az anyját.  Ahn Jae-Wook nem sok filmben szerepelt, de annál több sorozatban, semmi különös nem volt a játékában, tipikus komoly, koreai orvost alakít, akit a nővérek  istenítenek, ám Lee Eun-Ju-t mindig is kedveltem, itt is hozza az aranyos, olykor melodrámázó karaktert, tragikus hogy 24 évesen öngyilkos lett. Ha még vevő valaki erre a stílusra, akkor érdemes megnézni, egyébként nem nyújt semmi újdonságot, és van tőle jobb is, mindenesetre nem bántam meg hogy megnéztem.

Rendező: Lee Dong-Hyeon

Szerintem: 7/10

Strawberry Shortcakes

Egész jól indult a dolog, a boldogságot kereső csajokkal, kicsit viccesnek is hatott, kicsit bizarrnak is, de aztán átcsapott depressziós, életfajdalommal teli, öncélúan használt sex jelenetekkel operáló lassú, már-már nézni is kínszenvedős filmmé. Mostanában nem volt sok időm filmeket nézni, és talán ezért is ver az isten ilyen pocsék filmekkel, mert ez az! Ami megmenti, és indokolatlanul magasabb pontszám adásra késztet azok a színészek, és a meztelen csajok. Semmi nagyobb alakításra nem kell gondolni, de jól illettek ebbe a történetbe, és mindegyikük külön egyéniségnek hatott. Négy csajról szól a film, az egyikük Satoko, akinek minden vágya, hogy boldog párkapcsolatban éljen, ezzel párhuzamosan egy bordélyházban (avagy kurvákat megrendelésre házhoz szállító cég) recepciós. Akiyo, a kiégett örömlány, akinek vágya, hogy elég pénzt összegyűjtsön egy luxus lakásra, lehetőleg 5. emeletire vagy magasabbra, mivel ha öreg lesz, és szenilis, akkor ez az a magasság, ahonnét leugorva a biztos halál vár rá. Chihiro, irodai dolgozó, aki kétségbeesetten keresi a megfelelő férj jelöltet a fényesebb jövő érdekében. Toku a megrögzött, beteges, életunt animátor, aki bulimiában szenved. Egyik sem egy normális karakter, bár kérdés hogy mi a normális? Ez a film biztos nem az, és nyugodtan ki is hagyható.

Rendező: Yazaki Hitoshi

Szerintem: 4/10

The Buried Forest

Ismét egy olyan műfaj amivel úgy érzem le kell állnom egy időre: művészfilmek. Illetve nem feltétlenül, inkább amolyan csendes, falusi környezetben játszódó hétköznapi dolgokat bemutató bődületes unalomfilm. Na nem mintha bármelyikkel is bajom lenne. Imádom a Japán falusi környezetet, imádom a hosszas snittekel bemutatott természetet, a szűk szavú párbeszédeket a szereplők között, ahogyan a furcsa szürreális sztorikért is oda vagyok, no persze nem a Funky Forest beteg történetekért. De itt egyik sem működött, borzalmasan unalmas volt, a néhány falusi karakter kisebb történetei is totál érdektelenek voltak, és nem is álltak össze a végén, csak ott lebegtek a semmiben, mint a lufikra kötött papírmasé bálna. Lényegében azzal kezdődik a film, hogy 3 lány fantasy történeteket találnak ki a központban mindig egy bálnával. Ezeket a beszélgetéseket szakítja meg néha 1-1 kisebb történet valamelyik helybéli lakossal. Amik inkább csak párbeszédek a semmiről, mert nem is történik semmi. Tadanobu Satou szerepel benne, ugyan nem sokat, és az alakítása is olyan semmilyen, de talán még a színészi gárdából is őt tudnám kiemelni, csak is abból az okból, mert tudom hogy amúgy milyen színész. A többi színész említésre sem méltó, pedig van olyan köztük, mint Kishibe Ittoku. Rendező ezután a film után nem készített semmit, és 25 év alatt is csak 5 filmet rendezett, amikből igaz csak ezt láttam, de talán nem véletlen a 10 éves síri csend körülötte. Még ha szereted a lassú Japán filmeket, akkor is kihagyható, egyetlen pozitívuma talán, hogy néhol egész jók a kamerabeállítások, egyes jeleneteknél kicsit olyan érzésem is volt, mintha egy animét néznék.

Rendező. Oguri Kohei

Szerintem: 3/10

Hear the Wind Sing

Meglepett mikor rátaláltam erre a filmre, ugyanis azt hittem, már láttam az összes Murakami Haruki adaptációt. A Tony Takitanit imádtam, száz százalékosan vissza tudták hozni az író stílusát, azt a hangulatot amit minden egyes regény olvasása közben éreztem. A Norvegian Wood ennek pont az ellenkezője volt, ráadásul maga a film is a felejthető kategóriába tartozik, ezzel szemben igen jó kritikákat kapott, igaz a hype is nagy volt körülötte. Ez a darab valahol a kettő keveréke. Remekül hozza a Murakami hangulatot, pláne a dzsesszes aláfestő zenékkel, a kis bárral, és az utcai állóképekkel. Viszont filmként nagyon nem működik. Baromi unalmas, csapongó, össze-vissza ugrál a jelenetek között, némelyik olyan művésziesre sikeredett, hogy abszolút nem értettem mi is történik a képernyőn, ráadásul a történetet is alig tudtam kibogozni. A narrátor a nyári szünidőre haza utazik szülővárosába, ahol újra találkozik régi haverjával, akit csak Patkány néven ismerünk, és az egész nyarat vagy Jay bárjában töltik, vagy körbe furikázva a várost múlatják az időt. Majd találkozik egy titokzatos lánnyal a bárban. Nyilván többről szól a film, de a kezdeti 10-15 percben ennyit tudunk meg, és sokáig nem is halad semerre a film. Végignézve kettősség jellemzi. Vannak nagyon jó kameraállások, jelenetek, amik simán elmennének egy mai modern moziban is, olykor meg olyan gagyi a 80-as évek Japán filmjeire, elsősorban művészfilmekre hajazó jelenetek vannak, amik teljes mértékben elütnek a film többi részétől, ezáltal érdektelenné, unalmassá válik az egész. Kizárólag Murakami fanoknak ajánlom, és ők sem biztos hogy élvezni fogják, vagy olyanoknak akik imádják a 80-as évek Japánját, főleg az utcai képeket. Én mindkét kategóriába beletartozom, de még így sem tudtam maradéktalanul élvezni a filmet.

Rendező: Omori Kazuki

Szerintem: 5/10