All About Ah-Long

Tömény 80-as évek hangulata Hongkongból. Már csak a töménytelen fegyverropogások, és utcai harcok hiányoztak belőle, ha ezek is meglettek volna (amire egyértelműen semmi szükség nem volt) ez lenne a definitív hongkongi film abból az időszakból. Chow Yun-Fattal a főszerepben, egy néhol humoros melodrámát kapunk, egy eléggé tragikus és ugyanakkor mai szemmel már-már elképesztő módon nevetséges lezárást. Chow, egyedül neveli a fiát, akivel javarészt felhőtlen a kapcsolatuk, egész nap ugratják egymást, viccelődnek, amolyan igazi barátok. Egy nap feltűnik Chow régi barátnője, akiről a későbbiek folyamán kiderül, hogy a gyerek anyja, akit sokként érint, hogy a holtan született fia él és virul, immár 11 éve. A történet dögunalom, és egyáltalán nem hiteles, mint ahogy a színészi játék sem. Az anya, Sylvia Cheng játéka egyszerűen borzalmas, kicsit sem tudta eljátszani az anya szerepét, ilyen konkrétan szerintem nincs, hogy valaki hosszú évekig gyötrődik a gyereke halála miatt, majd miután megtudja hogy életben van, egy karnyújtásnyira tőle, akkor úgy viselkedik, mintha egy idegen gyereket szeretne örökbe fogadni. Ami Chow karakterével is történt, szerintem nincs az a férfi aki visszafogadna egy ilyen nőt, pláne nem 11 év gyereknevelés után csak úgy hagyná hogy elvigye Amerikába magával az anya. Chow Yun-Fat ugyanazt hozza, mint szinte minden alakításában, cool guy, még ha itt egy kicsit mocskos, munkásosztálybeli apát is kellett alakítania, aki nem mellesleg, csak hogy tényleg cool legyen az a cool guy, motoros versenyeken vett részt, de egy ideje visszavonult, csak hogy a film végén újra elővehesse a bukósisakot. Ami viszont nagyon erős, az minden más. Természetesen nem egy művészfilm, és valószínűleg soha nem fogok rá úgy emlékezni, mint John Woo, Fruit Chan filmjeire (de akár sorolhatnék egy rakat filmet azokból az időkből), mégis a hangulat az iszonyatosan tudja hozni a 80-as éveket, és ezzel engem már megvett kilóra. Szimplán csak rohadt jó volt bámulni a képernyőt, annyira átjött az életérzés.

Rendező: Johnnie To
Szerintem: 8/10

First Love - Litter on the Breeze

Eric Kot. Mint rendező. Ennyivel le is lehetne zavarni egy filmismertetőt. De azért sorolom tovább, Takeshi Kaneshiro, Karen Mok, Christopher Doyle (operatőr), Wong Kar-Wai(producer). Ki a fene az, aki ilyen nevek láttán nem kezd el azonnal kutatni a film után? És kérdem én, hogy a francba nem hallottam még soha erről a darabról? Jó okkal. Végig az volt az érzésem a film alatt (azonkívül, hogy borzasztóan rossz), hogy mennyire megbánhatták ezek az emberek, hogy egy ilyen eszement filmjéhez, mint Eric Kot, adták a nevüket. Az elején vagy 20 percen keresztül hadovál össze-vissza baromságokat, egyfajta összegzéssel, hogy mit is fogunk majd látni a következő fél órában, majd ezt még egyszer, hisz két történetet kapunk, miközben folyamatosan belepofázik, sokszor csak megszakítva olyan jelenetekkel, hogy pl. egy női hálóingben, afro parókával, és hatalmas napszemüvegben ordibáljon a kamerába. Helyszínek, berendezések, kellékek egy az egyben Wong Kar-Wai Fallen Angels, Chunking Express filmjeit idézi egy az egyben, ami nálam óriási pozitívum, imádom, rajongok ezekért a megfoghatatlan hangulatú koszos utcákért, neonreklámokért, füstös kocsmákért, vagy a szanaszét heverő üres kólás üvegekért. Ezek az elemek nagyrészt köszönhetőek Christopher Doylenak, aki mindezt mesterien használja, ellenben a kamerakezelés valami elképesztően ocsmányra sikeredett. Mintha egy kutya fejére rögzítettek volna egy nagyon rossz minőségű kamerát, és megmondták volna neki, hogy akkor buksi most forgatunk. Az eredmény még ennél is rosszabb lett, rángatódzik, szinte soha nem látjuk normális a karaktereket, túl közeli, túl távoli felvételek, előnytelen beállításokkal. A második és utolsó pozitívum, azok a zenék. Amik szintén nagyon hasonlóak Wong Kar-Wai filmjeiben hallottakhoz. Az első történet egy mentálisan sérült kukásról szól, aki éjszakánként egy alvajáró csajt kalauzol el a nagyvárosban. A másik történetben Eric Kot játssza a főszerepet, aki véletlenül összefut 10 éve nem látott első szerelmével, akit anno otthagyott az oltárnál, a neki szánt jegygyűrűt pedig a mostani felesége viseli, de vajon meddig? Az utóbbi évek egyik legrosszabb filmje amit láttam. És nem azért, mert unalmas, klisés, vagy rosszak a karakterek, hanem mert nézhetetlen, rendkívül amatőr, és minden ízében a filmipar megcsúfolásának tartom. Aztán rálehet erre fogni, hogy ez művészet, de értelmetlen lenne. Nem véletlenül van ennyire radaron kívül a film, ilyen nagy nevekkel...

Rendező: Eric Kot
Szerintem: 2/10

100 Yen Love

Tipikus esete annak, mikor egy rendező valami nagyot akar, a nyugati filmek sémáját követve, aztán egy unalmas, szürke, közepes valami lesz belőle. Ichikót játszó Ando Sakura igazi nihil, semmittevő életet folytat, mindaddig amíg a válást követően húga vissza nem költözik a családi fészekbe, ahol azonnal egymás idegeire mennek, így főszereplőnk kénytelen saját lábára állni, és elmenni dolgozni egy 100 yenes üzletbe. Haza fele menet minden egyes nap egy boxterem előtt halad el, és miután összeismerkedik egy bokszoló férfival, eldönti hogy beiratkozik boxolni. Innentől kezdve a film eléggé átcsap egy unalmas sport filmmé. Az első 1 óra azt mutatja be milyen szerencsétlen is Ichiko, semmi nem sikerül neki, munkatársa is megerőszakolja, előnytelen ruhákban, és hajjal láthatjuk a játékidő nagy részében, majd aztán jön a szokásos elkezdünk keményen edzeni, és csak a sportnak, célunknak kezdünk el élni, nem feltétlen happyenddel végződve. Végig az volt az érzésem, hogy a rendező nagyon megakart felelni a nyugati közönségnek, de hát egy ilyen film mikor fog eljutni nyugatra? Ráadásul olyan jelenetek voltak benne, ami egy nyugati néző számára értelmezhetetlen, gondolok itt a munkatársak személyiségére, teljesen kifordított japán karakterekkel. Menő jazz, blues zenék sem éppen illettek a film hangulatához, főleg nem a nagyon lassú, cselekmény mentes részekhez. Ando Sakurát jó színésznőnek tartom, de szépnek kicsit sem. És itt még rá is tettek egy lapáttal a bő, idejét múlt turkálós ruhákkal, és szénakazal hajjal. Cseppet sem volt szimpatikus, de úgy hiszem ez is volt a rendező szándéka a karakterrel, és akkor nagyon is jól játszotta el. Valamint biztos vagyok benne, hogy kedvenc filmjei között a Kids Return is ott lapulhat valahol.  Ha egy laza történetet keresünk, zero to loser témában, realista megközelítéssel, akkor talán ez lesz a mi filmünk, de egyébként abszolút felejthető alkotás. Bye-nara!

Szerintem: 6/10
Rendező: Take Masaharu